1. rész

Kedves olvasóim! 

Húha egy kicsit -nagyon- késtem, amit egy bizonyos ok miatt csináltam. Féltem felrakni! Miért? Azért, mert a prológusra 41 követőt és 11 kommentet kaptam (Jézusom, nagyon köszönöm, nem is tudjátok mennyire hálás vagyok érte! <3) és ha az első rész nem sikerül annyira, mint a bevezetőm, akkor elpártolnak mellőlem és csökkeni fog ez a számomra hatalmas szám. Remélem ez is annyira tetszeni fog nektek, minden egyes szóban, illetve mondatban a szívem - lelkem benne van! Dalnak Olly Murs - Dear Darlin' c. számát választottam, amit szeretek és szerintem ehhez az átívelő részhez tökéletesen illik. Áh, nagyon izgulok, szóval itt lenne az első rész. Hagyjatok magatok után bármiféle nyomot, mert tényleg kiváncsi vagyok a véleményetekre! :) Btw. Hogy megy a suli? Kinek milyen az idei tanév eddig? :)
ui.: CSATLAKOZZATOK FACEBOOK CSOPORTOMBA! (LINK)

ÖLEL TITEKET: Zsuu L. Storayne

I. RÉSZ

Dear Darlin'

Félek. Félek attól, hogy mi fog várni rám. Egy új, másik kontinens. Ismeretlen emberek. Minden lehetőség adott az újrakezdésre, csak élnem kell vele. Én buta nem gondoltam semmire, csak arra, hogy el kell hagynom Londont. Az emlékek gondolatára még a szőr is feláll a hátamon. Őt is úgy érinti, mint engem? Hogy keze alatt a lány bőre ugyanúgy ég, mint az enyém? De a legfontosabb. A lány tudja egyáltalán úgy szeretni Liamet, mint én valaha? Kétlem!

A repülő lassabban kezd szállni. Mindjárt földet érünk. Még mindig félek, hogy mi lesz akkor, ha esetleg kiutálnak engem innen. A kilátás helyett Eleanort kezdem bámulni, aki még mindig valamit dünnyög mellettem. Ugyanezt tette felszálláskor is, - hogy tud ennyit aludni?! Kicsit megrázom a vállát, mire összerezzen.

- Eli - súgom, de nem kel fel. Hihetetlen számomra, hogy mennyi ideig képes szunyókálni, de fel kell keltenem. Kicsit erősebben kezdem ébresztgetni. Szemei lassan kinyílnak, és tekintete rám szegeződik. - Jó reggelt csipkerózsika - mondom és nevetni kezd. Nem nyávog, hogy felkeltettem és nem hisztizik, hogy tovább tarthassa íriszeit a sötét mennyországban.

- Hello - mondja és megdörzsöli szemeit. Úgy látszik, neki ez az egy fajta felkelés. Érdekes.

- Mindjárt leszállunk - minden kérdés nélkül megvonja vállait, majd egy mosoly kíséretében elhagyja ülését. Míg ő egyedül hagy, gondolkozom.

Vajon valakinek hiányozni fogok? Valaki meg fog érteni, aki nem ismeri annyira az érzéseimet, mint Eleanor? Nem, nem fognak. Miért is foglalkoznának velem? Egy senki vagyok számukra. Egy senki, aki két és fél évig Liam barátnője volt és az az időszak alatt ápolta olyanok lelkét, akik konkrétan utálták. Ez a legjobb megfogalmazás, hogy mindenki utált. Igen egytől, egyig. Könnycseppek jelentek meg újra szememben és erősen beleharaptam alsó ajkamba. Azt mondta nekem apukám régebben, hogy egy fiúért csak akkor szabad sírni, ha bánt. Nem mondta, hogy fizikailag vagy lelkileg, de Liam mélyen a lelkembe mart és mit sem törődve hosszúnak mondható kapcsolatunknak, elment. Egy másik lány ágyáig. Arcomat egy kínkeserves mosoly lepi el, de nem tudom visszatartani a sírást. Mennyit sírtam én mostanság? Nagyon sokat!

- Jézus nagyon sokan vannak a mosdónál - mondja El és gatyájába törli, minden bizonnyal vizes kezét. - Jaaaj ugye nem sírtál? - arcáról lefagyott a mosoly. Kislányos arccal figyel, majd belenéztem bűntudattal teli szemeibe, szinte újra elsírtam magamat. - Úgy sajnálom - leül a helyére és megölel. Nem tehetek róla, ki kell adnom magamból. Nem tudom más formájába, mert ha táncolok, ha boxolok, ha bármit is csinálok, ő jut eszembe. Az együtt töltött idő közben olyan erős kapcsolat alakult ki köztünk, hogy mindent együtt csináltunk. Persze azért nem mindent, de ha időnk engedte a szabadnapokat minden bizonnyal együtt töltöttük. Mint minden normális szerelmes.

- Kedves utasaink kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, megkezdjük a leszállást - mondja a hangszóróból egy női hang és eleget teszek a kérésnek.

A gép kicsit megdől, majd földet ér. A gép fut a leszállópályán és az érzéseim olyan gyorsasággal sokasodnak fel, hogy mellkasom majd' szétrobban. Olyan vagyok, mint egy repülő. Két és fél évig felszálltam, most meg magányosan elhagyom az utasteret. A gép leáll, a motor kikapcsol. Az érzelmek felszínre törnek..

A repülőt pár stewardess segítségével elhagyjuk, majd körülnézek. Süt a nap, az emberek rohannak és a felhők, mint a bárányok, gyülekezni kezdtek. Hát persze, megérkezek, és egyből esnie kell.

- Remélem nem fog esni - mondja a barátnőm és felhúzza a feje tetejére szemüvegét. Nem válaszolok, csak magamban elmormolom a választ.

Kifele vesszük az irányt és körbe - körbe forog a fejünk az emberek között. Mindenki siet, rohan pedig semmi olyan dolguk nincs, ami világváltó. Nem kell országot irányítaniuk, nem kell embereket megműteniük.. tulajdonképpen semmit sem kell csinálniuk, de attól még felborítják az embert, mert ők "annyira sietnek", tényleg, nagyon kell rohanniuk, megvenni az utolsó Gucci táskát.

Megérkezik a taxi. A sofőrrel betuszkoljuk a bőröndjeinket, majd hotelunk címe megadása után elindulunk. A hangulat fagyos és félek, hogy Eleanor időközben meggondolta magát ezzel az egész utazással kapcsolatban.

- Mennyi idő körülbelül? - kérdezem zavartan, mire a borostás ember a GPS-re tekint. Követem példáját és én is szuggerálni kezdtem. 

- Fél óra hölgyem - szól hátra és Eleanorra pillantok, aki sebesen gépel valamit.

- Louis? - kérdezem és egy pirulás után mosolyogva bólint. Biztos vagyok benne, hogy már ezerszer megírták egymásnak, hogy mennyire szeretik és hiányolják egymást és vagy 100 szívecske smiley hagyta el a másik kézírását. Olyan aranyosak és ez olyan hihetetlen! 

Megállunk. Kinézek a sötétített ablakon és egy gyönyörű fehér épületet pillantok meg. Ajtaját egy tető fedi, minden bizonnyal az eső ellen. Ablakait ezüst keret díszíti és a felső -tizedik- emeleten már egyre jobban sötétedik az árnyalata. Az alkalmazott, aki öltönyét bambulta a bejárat előtt áll és a taxi érkezésére kihúzza magát.

- Köszönjük - mondom és kifizetem az utat. 

Kiszállunk a kocsiból és a csomagunk átvétele után, a hotel irányába vesszük az irányt. A férfi az ajtóból jól végignézz rajtunk, mire egy gúnyos mosolyt küldök felé. Nem pasizni jöttem ide, hanem felejteni! 

- Azta mindenit! - mondja Eleanor és körbenézz, immáron már az épületen belül.

- Bizony - mondom, és nem hisznek a szemeimnek. A hotel gyönyörű, belülről is. A padlót fénylő kövezet díszíti, amin élvezet sétálni. A mennyezet elegáns fehér, ami tökéletesen illik a fehér bőr kanapékhoz. Az emberek szaladnak, ordibálnak, de a kinézet mindent elfelejtett velem és szinte süketnek érzem magamat arra a pár perce, amíg bámészkodok. 

- Üdvözlöm önöket szállodánkban - mondja egy szőkés barna hajú hölgy a pult mögül. Oda kapom a fejemet és egy 'bájos mosoly' kíséretében odasétálok és hátranézek, mivel barátnőm még mindig nyál csorgatva figyeli az épület belsejét. Nevetni kezdek rajta, mivel egy kínai kislány belesétált és ő csak ide - oda kapkodja a fejét, hogy hol lehetek most pontosan. 

- Jó napot! Danielle Peazer vagyok, és szobafoglalásom van - mondom és a nő szigorú tekintetre vált. A monitorját kezdi bámulni, úgy tesz, mintha nagyon okos lenne és össze-vissza nyomkod valamit szerencsétlen kijelzőn. 

- Sajnos nem találom - mondja és a gúny, a megvetés és a szánalom teljesen kivehető szavaiból. Nem is értem, hogy miért utál, de előveszi telefonját a zsebéből és a hátterén ott virít Liam arca. Szemeim majd' kiesnek helyükről, de tartom magam és nem küldöm el melegebb éghajlatokra. Visszateszi két üzenet váltás után a telefont eredeti helyére, majd hátrasétál egy kulccsal teli falhoz. Levesz egyet a sok közül, majd egy világfájdalmas fejjel át nyújtja nekem. - 128-as szoba, 8-ik emelet. Kellemes időtöltést - mondja a kamu mosolyával és miután észbe kapok, hogy nem veszekedni jöttem ide, odasétálok a kicsit eltévedt Eleanorhoz. 

- Mehetünk fel? - kérdezem és ő bólint. Barna hajzuhataga kócos és nem értem mit csinált ebben a röpke 10 percben, amit külön töltöttünk, de nem akarom tudni. Inkább tartsa meg magában! 

A liftbe beszállunk és megnyomom a nyolcas gombot. Barátnőm telefonja a jellegzetes marimba hangon el kezd csilingelni, mire zsebéhez kap és előveszi. A kijelzőn Louis mosolyog rám és a fiút látva, nekem is mosolyognom kell. A lift megáll. 

- Egy perc - tátogja Eleanor és füléhez teszi a telefont. - Szia szerelmem - mondja és már nem is figyelek a párbeszédre, csak az ajtók számára. Ó, meg is találtam. Fehér ajtó, rajta arannyal a száma. Egyszerű, de nagyszerű.

Kicsit bátortalanul, de kinyitom a kulccsal az ajtót.  A szoba csodás, olyan, mint a képeken. A falak kicsit barackos beütésűek és egyből két fehér ággyal találom szembe magam. Jobbra egy ajtó, amibe benyitok. A fürdőszoba. Egy nagy kád, fehér falak és csempe, semmi extra. Kifele veszem az irányt, de akkor mikor már épp kilépek a fürdőből, egy ajtó orron csap. 

- Áú! - ordítok fel fájdalmamba és a vér végig folyik ujjaimon, ahogy odatartom kezem. Eleanor leguggol elém és zsebéből elővesz egy zsebit, amit nekem ad. 

- Bocsánat, nem direkt volt - mondja és lenézek a földre. Az alattunk lévő barack színű szőnyegre kezd folyni az orrom vére, amitől megijedek és beszaladok a csaphoz, ahonnan egy perccel ezelőtt kijöttem. A hideg víz kicsit csípi az orromat és undorom, ahogyan a mosdókagylón a piros vérem uralkodik. Egyik kezemmel orromat, a másikkal a csapot takarítom. Mikor már úgy érzem, hogy abbamaradt a vérzés elzárom a hideg vizet. A zsebivel megtörlöm arcomat és kimegyek a szobába. - Tényleg sajnálom, nem tudtam, hogy ott vagy - mondja sajnálatos tekintettel és hiszek neki. 

- Máskor figyeljünk oda, nem haragszom - ölelem át, amit ő szívesen fogad. A baráti hangulatot viszont megszakítja egy OneRepublic szám, amivel csak egy ember csörög. Kibújok barátnőm öleléséből és előkapom telefonom. 

- Igen? 

- Danielleeeeee - mondja az ismert rekedt hangjával. 

- Mondjad - kicsit sürgetem, mivel nem azért 'nyaralok', hogy vele bájcsevegjek. 

- Hallottam Louistól, hogy Ausztráliába vagytok, Adelaideben - mondja, és az ütő megáll bennem. Kössz El! 

- Igen, és? - próbálok higgadt maradni, de nagyon nehéz. 

- Mi is oda tartunk - mondja Harry a telefon másik végéről. Szívem nagyot dobban és a telefont kiejtem kezemből. Lefagyok. A szerelem nélkül lehet élni, de ha követ akkor nagyon nehezen.. és Liam pont ezt teszi!